A Gazsi bá rövid lábú, hosszú fülű szamarának senki, de senki nem parancsolt. Se a pap, se a kántor, de még a román milicista se. Amit ő egyszer szürke, lehajtott fejébe bévett, azt még a nagyidő se mosta ki onnan. Üthetted, verhetett a végtelenségig.

Miképpen minket is nehéz volt járomba beléfogni. Drága jó szüleink hiába nógattak, és mondták nekünk a jót, ha megkutyáltuk magunkat, nem volt kivel beszélgetni. Ha édesapánk nem volt otthon, drága jó édesanyánkat gyakran kergettük keserűségbe.

S mivel édesapánk a kollektív gazdaság zöldség és gyümölcsös brigádosaként a párt hívogató szavaira s a kollektív normával meghálált munkafeladataira összpontosított, s emiatt elég gyakran egész nap távol volt kicsi portánktól, mi uralkodtunk anyánkon.

Aki inkább téringetett minket a munka felé, s inkább szépen felkért minket arra, hogy segítsünk neki, mindhogy ránkparancsolt, avagy megfenyített volna. Valahányszor valamilyen feladatot el kellett elvégeznünk, pont akkor éppen más dolgunk akadt.

Nem beszélve azokról a világra szóló labdás csatákról, amiket kicsiny udvarunkon lefolytattunk, csendre vágyó dédnagyanyánk, a letört virágok, a kirúgott ablakszemek és a bánatba kergetett tyúkok, valamint a pihenni nem tudó szomszédok keservére.

Mert ezek a labdacsaták élesben mentek. Szépen összesereglettek az utcánkból, de néha még egy távolabbi hajlékból is a játszótársak, és pofozgattuk a játékszert. Aztán ha már kigyűlt az összecsapáshoz szükséges ember, gondosan kijelöltük a játékteret.

Az egyik kapu mindig a terebélyes csűrkapunk vala, amelynek deszkái hatalmasakat csattantak, valahányszor egy jól irányzott lövegünk eltalálta, s mindannyiszor nagyot bődült rá szomszédunk ártatlan tehene, ki épp déli pihenőjét töltötte békésen kérődve.

De a sok csattanástól és a gyermeklármától az apróbb állatok is kisebb fajta idegbajt kaptak vagy éppenséggel búskomorságba estek. Tyúkjaink kárálva menekültek bé a törökbúza kas alá, s a kíváncsibbak onnan lesték, hogy vajon itt van már a világvége?

Macskáink idegesen másztak fel a szénacsűr illatos kósttal jól telegyúrt padlására és onnan nyávogtak le keservesen, meg-megvakarva fejük búbját a szőrős mancsaikkal, mint a jól felidegesített, pihenni akaró nyugdíjasok, kiknek elúszott a déli pihenője.

A másik kapunak legtöbbször az utcakaput neveztük ki, aminek az volt a hátránya, hogy jóval alacsonyabb vala a csűrkapunál, ezért a babos labda, vagy az aznap éppen kezünkbe került gömbölyű játékszer, ha magasan jött a löveg, sajnos kiesett az utcára.

Hogyha nálunknál még kisebb, szájtátibb lurkók is arra vetődtek, akkor kegyetlenül kineveztük ezeket utcai labdaszedőknek, s ha netalán lányok is sirültek arra, meccset nézni, nekik is ez a hálátlan, a vérbeli játékosokat erőst megalázó szerep jutott éppen.

Elég ritkán történhetett csak meg az, hogy a kicsi léányokat is a pályára engedtük, és ilyenkor legtöbbször kapus, vagy hátvéd szerepet szántunk azoknak a lányocskáknak, akik bé mertek állni ebbe a mindig csontzenével és ordibálással folyó játszadozásba.

Ezekből az általunk lefektetett törvényekből aztán semmiképp se engedtünk, miképp a Gazsi bá szamarával se lehetett semmire se menni, ha ő egyszer aztat nem akarta. Mert ez az apró, szürke, látszólag jelentéktelen jószág megkutyálta magát, s kész.

Ameddig bátyám fájinyul, hozzáértő gazdaként kivezette nagyfülű, alacsony termetű barátunkat a pajtából, nem volt semmi baj. Azt is unottan és szófogadó gyermekként nézegette, ahogy testvérbátyám ügyesen rárakta a hámot, s befogta őt kicsi szekerébe.

Indulni is elindult szép simán, nem kellett kurblivassal bizgetni, mint a kollektívünk Bucsedzs autóját, amit sokszor annyiszor felpörgetett a kollektív sofőrje, hogy inkább ő durrogott már az autója helyett a méregtől, az idegességtől és a türelmetlenségtől.

A Gazsi bá szamara ehhez képest a nyugodtság és a megbízhatóság jelképe vala. Azt azért elárulta a szót méregdrágán ideadó, lelki nyugalommal néző, agyonváslaltatott kalapú szamaras gazda, hogy ha megáll a csacsi, egy fűzfavesszővel legyintsük meg.

Ki is kanyarodánk nagy büszkén a szomszéd portájáról, a szomszéd jóságos állatával, s a kicsi szekérderékban üldögélve azt gondolánk, hogy a világ végére is elrepít majd bennünket ez a fogat, de legtöbbször alig hagytuk el az utcaszáját, nagyot csalódtunk.

Mert a kicsi, tömött jószág gondolt egy nagyot, s lefékezett. De úgy, hogy majdnem kiestünk a szekérből, s éppencsak nem buktunk keresztül rajta orral abba az anyagba, amiért ő álljt parancsolt. Mert ő, akinek saját törvényei voltak, nem hiába fékezett.

Terebélyes lógané terpeszkedett kicsi járművünk előtt az utca porában. S ameddig ezt a lólepényt ez a magának való, önző állat alaposan meg nem szaglászta, alaposan ki nem vizsgálta, el nem telt annak illatával, egy centit sem volt hajlandó előrébb menni.

Hiába legyezgettük fűzfavesszővel, mint anya a magát megmakacsoló fiúgyermeket, hiába kéreltük, mint büntetni akaró milicistát az épp siető teherautóvezető, hogy amaz legyen tekintettel arra, hogy fontos terűt kell hazaszállítania, nem engedelmeskedett.

Nem engedett miképpen mi sem engedtünk szenvedélyeinkből. Miképpen minket is hiába kérelt legtöbbször szép szóval édesanyánk, hogy előbb ássuk ki a pityókát vagy fejtsük le a törökbúzát, s csak azután bolonduljunk belé vad, izzasztó játékainkba.

Nem engedett, de miután kiélte szenvedélyét, magától elindult, és úgy repített minket felfelé a főutcán, át a Nyárád hídján, kifelé a Középszegen, hogy a kicsi szekér szinte lebegett, s agyonrázatott fenekünk nagyritkán érintette csak a széthullni akaró szerkentyűt.

Neki senki sem parancsolt. Se a pap, se a kántor, de még a román milicista se.

Csíki Sándor 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés