|
Csukor Árpád-rovata |
|
| |
|
Sasi Klári rovata |
|
| |
|
LINKEK |
|
Csíksomlyó
Búcsújárás
Wass Albert:
Erdély
Valahol van egy furcsa ország,
Bérce templom, völgye szentéj,
Bánatország az az ország,
Neve: Erdély.
Kékebbek ott az esték,
Sárgábbak ott a rónák,
S a falevelek mindig hullanak
Este tájt.
Csöndes faluk fehér harangszavára
Imádkozó bükkerdők orgonája:
Zsolozsmásan felzúg a patak.
Ott mindig ősz van. Erdély árva lelke:
Az őszi szél kószálgat szüntelen.
És megsúgom: hiába jön a tavasz,
A hóvirág,
A régi hóvirág már nem terem.
Mert ott az erdők keresztfát teremnek
És Golgota a hegynek a neve.
S ki ott él: valami régi nyárnak
Halálosan beteg szerelmese.
Elátkozott álmok kísérik,
Ha belekábult ott a tájba:
Mert átokország az az ország.
Nagyon ködös és nagyon árva…
Fészkefosztott fiainak,
Széttépett, bús fiainak,
Mégis, mégis, jaj de drága!
Wass Albert
Igyekezz kulturált lenni. A kultúra nem azt jelenti, hogy fogkeféd van és meg tudod indítani a gramofont. A kulturált ember látni és érezni tudja a szépet és a jót. Bennük és általuk fölülemelkedik állati mivoltán és valóban igyekszik azzá lenni, akit Isten a maga képére teremtett. A kulturált ember uralkodik önmaga fölött és úgy bánik indulataival, mint a házőrző kutyákkal: időnként elengedi őket, de csak a kerítésen belül és csakis olyankor, ha tolvaj kerülgeti kertjét.
Nem az a szabadság, hogy úgy élhetsz, mint egy diktátor és kedved szerint érvényesítheted a benned felgyülemlett gyűlöletet. Szabadság az, hogy nincs diktátor fölötted más, csak a Teremtő Rend. És hogy a gyűlölet ellen megvédelmezheted magadat a szeretettel.
“Elég, ha ebéd után tíz percre ledőlsz pihenni. Elég, ha munkahelyedre lassan és kényelmesen haladsz és néha megállasz, hogy egy fát, egy virágot, vagy egy madarat megnézz. Elég, ha fél órával üldögélsz tovább a padon, mint amennyit előre szántál magadnak. Mert szépen süt a nap és a szellőnek kellemes, meleg virágszaga van. Elég, ha minden hetedik napon nem dolgozol semmit, csak örvendesz annak, hogy élsz és hogy szép a világ, amiben élsz.” (Wass Albert)
Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:
Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.
(Wass Albert)
“Csak mentem Erzsike mellett, és nézegettem az alacsony házakat az utca két oldalán, és arra gondoltam: nálunk nagyobb házakban laknak az emberek. Meg is mondtam ezt Erzsikének, mire nagyapa hátrafordult, rám nézett, s még ma is hallom a hangját, ahogy mondta: “a szeretet és a békesség, fiam, a legkisebb kunyhóban is elfér. Nem mindég a nagy házakban élnek boldog emberek.”
(Wass Albert: Magukrahagyatottak)
“A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga.”
(Wass Albert)
“Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.”
(Wass Albert)
Talán
Talán egy könyvben vagyok egy betű.
Talán egy szó.
Talán egy költemény.
Mit tudom én.
Csak azt tudom,
hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,
mit kiolvas belőlem valaki,
ha letette a tollat.
Sóhaj
Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.
Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.
Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.
Bajor erdőkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek
s jó szél szárnyán elszállnak haza.
(Bajorerdő, 1946) Wass Albert
Dal
Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt...
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;
Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed...
beléje néztem: vissza-vissza nézett...
és bíztatott és kérdezett...
Szellõt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen...
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.
Ott áll az Istenszéke magosan a Maros fölött. Egyik oldalán a sokágú Galonya, másik oldalán a Bisztra-patak, s mögötte a Kelemen csúcsai. Persze, ma már ott sem olyan a világ, mint akkor volt, midőn az Isten pihenni leült volt a hegyek közé.
Wass Albert: A Funtineli boszorkány (regényrészlet)
| |
|
|
|
RÉGI ÍRÁSOK |
|
Szamár és lógané
Csíki Sándor Erdély ma 2008.07.05. 19:36
A Gazsi bá rövid lábú, hosszú fülű szamarának senki, de senki nem parancsolt. Se a pap, se a kántor, de még a román milicista se.
A Gazsi bá rövid lábú, hosszú fülű szamarának senki, de senki nem parancsolt. Se a pap, se a kántor, de még a román milicista se. Amit ő egyszer szürke, lehajtott fejébe bévett, azt még a nagyidő se mosta ki onnan. Üthetted, verhetett a végtelenségig.
Miképpen minket is nehéz volt járomba beléfogni. Drága jó szüleink hiába nógattak, és mondták nekünk a jót, ha megkutyáltuk magunkat, nem volt kivel beszélgetni. Ha édesapánk nem volt otthon, drága jó édesanyánkat gyakran kergettük keserűségbe.
S mivel édesapánk a kollektív gazdaság zöldség és gyümölcsös brigádosaként a párt hívogató szavaira s a kollektív normával meghálált munkafeladataira összpontosított, s emiatt elég gyakran egész nap távol volt kicsi portánktól, mi uralkodtunk anyánkon.
Aki inkább téringetett minket a munka felé, s inkább szépen felkért minket arra, hogy segítsünk neki, mindhogy ránkparancsolt, avagy megfenyített volna. Valahányszor valamilyen feladatot el kellett elvégeznünk, pont akkor éppen más dolgunk akadt.
Nem beszélve azokról a világra szóló labdás csatákról, amiket kicsiny udvarunkon lefolytattunk, csendre vágyó dédnagyanyánk, a letört virágok, a kirúgott ablakszemek és a bánatba kergetett tyúkok, valamint a pihenni nem tudó szomszédok keservére.
Mert ezek a labdacsaták élesben mentek. Szépen összesereglettek az utcánkból, de néha még egy távolabbi hajlékból is a játszótársak, és pofozgattuk a játékszert. Aztán ha már kigyűlt az összecsapáshoz szükséges ember, gondosan kijelöltük a játékteret.
Az egyik kapu mindig a terebélyes csűrkapunk vala, amelynek deszkái hatalmasakat csattantak, valahányszor egy jól irányzott lövegünk eltalálta, s mindannyiszor nagyot bődült rá szomszédunk ártatlan tehene, ki épp déli pihenőjét töltötte békésen kérődve.
De a sok csattanástól és a gyermeklármától az apróbb állatok is kisebb fajta idegbajt kaptak vagy éppenséggel búskomorságba estek. Tyúkjaink kárálva menekültek bé a törökbúza kas alá, s a kíváncsibbak onnan lesték, hogy vajon itt van már a világvége?
Macskáink idegesen másztak fel a szénacsűr illatos kósttal jól telegyúrt padlására és onnan nyávogtak le keservesen, meg-megvakarva fejük búbját a szőrős mancsaikkal, mint a jól felidegesített, pihenni akaró nyugdíjasok, kiknek elúszott a déli pihenője.
A másik kapunak legtöbbször az utcakaput neveztük ki, aminek az volt a hátránya, hogy jóval alacsonyabb vala a csűrkapunál, ezért a babos labda, vagy az aznap éppen kezünkbe került gömbölyű játékszer, ha magasan jött a löveg, sajnos kiesett az utcára.
Hogyha nálunknál még kisebb, szájtátibb lurkók is arra vetődtek, akkor kegyetlenül kineveztük ezeket utcai labdaszedőknek, s ha netalán lányok is sirültek arra, meccset nézni, nekik is ez a hálátlan, a vérbeli játékosokat erőst megalázó szerep jutott éppen.
Elég ritkán történhetett csak meg az, hogy a kicsi léányokat is a pályára engedtük, és ilyenkor legtöbbször kapus, vagy hátvéd szerepet szántunk azoknak a lányocskáknak, akik bé mertek állni ebbe a mindig csontzenével és ordibálással folyó játszadozásba.
Ezekből az általunk lefektetett törvényekből aztán semmiképp se engedtünk, miképp a Gazsi bá szamarával se lehetett semmire se menni, ha ő egyszer aztat nem akarta. Mert ez az apró, szürke, látszólag jelentéktelen jószág megkutyálta magát, s kész.
Ameddig bátyám fájinyul, hozzáértő gazdaként kivezette nagyfülű, alacsony termetű barátunkat a pajtából, nem volt semmi baj. Azt is unottan és szófogadó gyermekként nézegette, ahogy testvérbátyám ügyesen rárakta a hámot, s befogta őt kicsi szekerébe.
Indulni is elindult szép simán, nem kellett kurblivassal bizgetni, mint a kollektívünk Bucsedzs autóját, amit sokszor annyiszor felpörgetett a kollektív sofőrje, hogy inkább ő durrogott már az autója helyett a méregtől, az idegességtől és a türelmetlenségtől.
A Gazsi bá szamara ehhez képest a nyugodtság és a megbízhatóság jelképe vala. Azt azért elárulta a szót méregdrágán ideadó, lelki nyugalommal néző, agyonváslaltatott kalapú szamaras gazda, hogy ha megáll a csacsi, egy fűzfavesszővel legyintsük meg.
Ki is kanyarodánk nagy büszkén a szomszéd portájáról, a szomszéd jóságos állatával, s a kicsi szekérderékban üldögélve azt gondolánk, hogy a világ végére is elrepít majd bennünket ez a fogat, de legtöbbször alig hagytuk el az utcaszáját, nagyot csalódtunk.
Mert a kicsi, tömött jószág gondolt egy nagyot, s lefékezett. De úgy, hogy majdnem kiestünk a szekérből, s éppencsak nem buktunk keresztül rajta orral abba az anyagba, amiért ő álljt parancsolt. Mert ő, akinek saját törvényei voltak, nem hiába fékezett.
Terebélyes lógané terpeszkedett kicsi járművünk előtt az utca porában. S ameddig ezt a lólepényt ez a magának való, önző állat alaposan meg nem szaglászta, alaposan ki nem vizsgálta, el nem telt annak illatával, egy centit sem volt hajlandó előrébb menni.
Hiába legyezgettük fűzfavesszővel, mint anya a magát megmakacsoló fiúgyermeket, hiába kéreltük, mint büntetni akaró milicistát az épp siető teherautóvezető, hogy amaz legyen tekintettel arra, hogy fontos terűt kell hazaszállítania, nem engedelmeskedett.
Nem engedett miképpen mi sem engedtünk szenvedélyeinkből. Miképpen minket is hiába kérelt legtöbbször szép szóval édesanyánk, hogy előbb ássuk ki a pityókát vagy fejtsük le a törökbúzát, s csak azután bolonduljunk belé vad, izzasztó játékainkba.
Nem engedett, de miután kiélte szenvedélyét, magától elindult, és úgy repített minket felfelé a főutcán, át a Nyárád hídján, kifelé a Középszegen, hogy a kicsi szekér szinte lebegett, s agyonrázatott fenekünk nagyritkán érintette csak a széthullni akaró szerkentyűt.
Neki senki sem parancsolt. Se a pap, se a kántor, de még a román milicista se.
Csíki Sándor
| |
|
|
|
Menü |
|
| |
|
Naptár |
|
2024. Május
H | K | S | C | P | S | V | 29 | 30 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 | 01 | 02 |
|
| | |
|
Hírek, cikkek |
|
| |
|
Blogbejegyzések |
|
2012.05.04. 00:38
2012.05.03. 22:38
2012.05.03. 22:15
2012.05.03. 21:55
2012.05.03. 21:43
2012.05.03. 20:51
2012.05.03. 20:47
2012.05.03. 20:37
| |
|
Ajánlott oldalak |
|
| |
|
ÜZENET |
|
| |
|
:-) |
|
| |
|
VÁLTOZATOS ÍZZEK |
|
| |
|
EGÉSZSÉG! |
|
| |
|
MENETREND |
|
| |
|
|